Scott McCloud: A szobrász — interYou

cimlap_sculp

“David, a fiatal szobrász alkut köt a Halállal, így eléri gyermekkori álmát — bármit képes puszta kézzel megformálni, amit csak elképzel. De csak 200 napja van a megvalósításra. Nehéz döntés: Létrehozni a nagy művet vagy felfedezni a szerelmet? A tizenkettedik órában… Történet a vágyról. Ügyetlen tánclépésekkel egy bimbózó szerelem színpadán, a világ legnagyobb városának hátterében. Történet a mindennapi élet kicsi, meghitt, emberi perceiről, és a háborgó, felszín alatt megbúvó erőkről. Lebilincselő városi rege a gyermekkori vágyakról, a művészet áráról, az élet értékéről, és a kétségbeesett szerelemről.” — olvassuk Scott McCloud legújabb könyvének fülszövegében. Cikkünk a spanyol képregényportál, a Zona Negativa interjújának fordítása, némi kiegészítéssel és sok szép táblával a képregényből. 

scu01 scu02

Nem tudom, hányan vannak abban a szerencsés helyzetben, hogy olvashatták Scott McCloud legújabb képregénykönyvét. The Sculptor (A szobrász) címmel jelent meg a 2015-ös esztendő első hónapjaiban — angolul. A szakma izgatott lelkesedéssel várta, vajon mit tesz a “mester” az asztalra, miután három teoretikus könyvet írt a képregény mesterségéről. Ráadásul mindhármat képregény formábanGyakran előfordul, hogy amint a nagy teoretikusok, kritikusok, esztéták a tettek mezejére lépnek — azaz nem csak elemzik, de művelik is vizsgálatuk tárgyát — elvéreznek saját szakterületükön. McCloud utolsó nagy képregényciklusa egy sci-fi kamasz-sztori volt, Zot! címmel. Világhírűvé elméleti, teoretikus kötetei tették, melyekben kiáll a képregény, mint művészi forma eddig kiaknázatlan, potenciális lehetőségei mellett. De amolyan komoly képregényt, “graphic novel”-t, eleddig nem alkotott. Eleddig.

Mert A szobrász igazán nagy dobás! Nem csak azért, mert öt évet szánt rá az életéből, nem csak kézzel fogható terjedelme, súlya miatt. Ez a könyv egy megrendítő, felkavaró olvasmány- és esztétikai élmény, melytől nem tudsz szabadulni, hetekig ott visszhangzik a fejedben, a lelkedben. Neil Gaiman író mondja a kötetről: “A legjobb komoly képregény, amit évek óta olvastam. Művészetről és szerelemről, s arról, hogy miért nem adjuk fel sohasem. Össze fogja törni a szívedet!” 

scu03

InterYou Scott McCloud-dal

Scott McCloud a képregény világának teoretikusa. Ez a cím A képregény felfedezése után ragadt rá. A könyv, mely a képregény hatásmechanizmusával foglalkozik. McCloud persze több, mint elméleti szakember. Képregényalkotóként legtöbben a Zot! c. sorozatára emlékezhetnek, mely néhány évtizede jelent meg. Legújabb műve, A szobrász 2015 elején került az amerikai könyvesboltokba. Kihasználva, hogy részt vesz a Barcelona-i képregény-találkozón, beszélgetésre invitáltuk feleségével együtt, aki az ihletője a képregény egyik hősének.

Escultor_Entrevista_05

Raúl López és Sergio Aguirre beszélgetett Scott McCloud-dal és feleségével.

Zona Negativa: Hogyan született A szobrász ötlete?

Scott McCloud: 54 éves vagyok. A történet a húszas éveimben kezdett foglalkoztatni. Egyszerű ötlet volt csupán: Micsoda erő van abban, ha az ember a puszta kezével formál, alkot valamit!… Tudod, én szuperhős-rajongó vagyok. A szobrászat számomra majdnem olyan, mint egyfajta szuper erő. Ez az ötlet kombinálódott két másik szállal: párbeszéd a halállal, s a szerelmi történet. Ez utóbbit Ivy, a párom inspirálta, aki csak később lett a feleségem, miután hét évig szerelmes voltam belé.

Szóval a sztori majdnem harminc éve állt össze, de még “egy kicsit” vártam vele. Halasztgattam, halasztgattam, talán azért, mert szerettem volna, ha ez a történet több lenne, mint egy szuperhős sztori. Végül elszántam magam, hiszen ez a történet nekem sokkal fontosabb volt: hívott, várt, izgatott. Kényszerítő erővel. Tudtam, igazán jó könyv lehet belőle.

Egyrészt olyanná szerettem volna tenni, ami tetszene nekem is, aki ebben az amerikai szuperhős-fantáziavilágban nőtt fel. Oké, csak egy kis adalék, amit talán felfedezel a történetben, mert ez az én életemnek is fontos része volt.

ZN: Miért éppen a First Second kiadónál jelent meg a könyved?

Scott: Mert felkeltette a kiadó érdeklődését. A szerkesztőjük, Mark Siegel jó érzékkel megáldott New York-i irodalmár, igazi XX. századi tradíciókkal. Emellett gyakorló képregényrajzoló, aki átlátja a képregénykészítés folyamatát.

Megtetszett nekik a könyv, és úgy gondolták, hogy illik az arculatukba. Nekem pedig imponált, hogy íróként folytassam a karrierem. (Nevetés) Oké, vén róka vagyok, de fiatal író. Ez új kihívást jelentett számomra.

ZN: Azt írtad valahol, hogy ez a történet könyvben fog megjelenni, s nem online tartalomként. Miért? Vannak történetek, melyek másképp hatnak nyomtatásban, mint elektronikusan?

51DM1YT8GALScott: Erre a történetre én mindig is könyvként gondoltam. Pedig tudjátok rólam, nagyon érdekel a digitális képregény kérdése, sokat foglalkoztam, kísérleteztem vele. De el kellett döntenem, hogyan szeretném megjelentetni. Amikor a webes képregényeimet készítettem, teljes egészében erre a médiumra szántam azokat. 72 dpi-ben, alacsony felbontással, ami megakadályozza, hogy valaha is nyomdába kerüljenek. Éreztem, hogy minden elemében meg kell ismernem ezt a médiumot, ha szeretném érteni a benne rejlő lehetőségeket. A web közegében született képregény megoldásai nem kinyomtathatóak. Ez egy másik kifejezési forma.

Most, amikor nyomtatott könyvet készítettem, annak a nyelvezetén kellet gondolkoznom. Ennek a határait feszegettem. Szó szerint: sok képet egészen az oldalak határáig rajzoltam. Alkottam valamit, ami könyvként fog létezni. Kényelmes, mint egy könyv, lapozni fogják, kézben tartani.

Nincs olyan módszer, ami minden médiumon ugyanúgy működik. Nincs olyan szerkezet, amin csak megnyomsz egy gombot, aztán könyv, film, webképregény vagy rádiójáték ugyanúgy kijön belőle. Ezek különböző műfajok.

ZN: 2009-ben jelentetted be, hogy egy közel négyszáz oldalas könyvön dolgozol…

Scott: Helyesbítek: Akkor pontosan 420 oldalnak tűnt…

ZN: Mi történt közben? Úgy hallottam, aggódtál, hogy be tudod-e fejezni…

Scott: Nos, tudtam, hogy könyörtelenül meg kell vágnom mindazt, amin dolgozom. Levágom, erre találok még néhány elvarratlan csonkot a történetben, azt is levágom. Nyissz-nyassz, csitt-csatt, erre marad vagy 500 oldal. És fogalmad sincs, hogyan történhetett! Kegyetlen tréfa, nemde?

ZN: Szinte látom magam előtt…

Scott: Igen, életre kelnek a dolgok. Lélegeznek. Elkezdenek élni, beszélgetni a karakterek, akik ezernyi részletből állnak. És ezek a beszélgetések! Két fickó szóba elegyedik egymással, amúgy valóságosan. Feléled a történet, de ez már nem az, ami csak szavakban jelenik meg. Tele van néma pillanatokkal. Finoman változó arckifejezésekkel. Megállsz egy pillanatra, lefele pillantasz, kicsit gondolkozol. Ez mind a beszélgetés ritmusához tartozik, amit bele kellene építened a történetbe. S mi lesz ennek az eredménye? Harminc oldalas párbeszédek!…

The almost undecipherable layouts of The Sculptor published in his web.

ZN: A blogodban találtam egy icipici képet, melyen együtt lehetett látni az oldalakat, s miközben dolgoztál rajtuk, egyre bővültek. Sokat változott ez a mintázat?

Scott: Hát persze! Az első évben még vezettem. De öt évig tartott a könyv szerkesztése!

Az első év az oldalak tervezésével telt. Ez egy durva vázlata a képregénynek, melyet elkészítek, mielőtt egyetlen képkockával is foglalkoznék. Ebben eligazodom én is, belenézhetnek a barátaim, a szerkesztő.

Az egész már ekkor hasonlít egy képregény olvasásának élményéhez. De ez még nem képregény, ez egy nagy semmi.

Lőn első év…

A második évben újra írtam, és megint újraírtam, és harmadszor is újraírtam. A barátaim, a szerkesztőm is segítettek ebben tanácsaikkal. Darabokra szedtem, megint összeraktam. Selejtbe dobtam a jeleneteket, kinyírtam a karaktereket. Oké, nem öltem meg őket, csak kitessékeltem a történetből, aztán jöttek újabb fickók, újabb jelenetekkel. Ez segített nekem egy csomó probléma, következetlenség, esetlenség megoldásában.

A végső újraírás — most tartunk, ugye, a második évnél — ettől lényegesen különbözött. Már nem kellett annyit vacakolni, már látszott a történet. Úgy, ahogy szerettem volna.

Leástam a cselekménybe, mint egy régész. Lesepregettem a koszt róla, és előbukkant a földből a történetem, nekem csak ki kellett emelnem onnan.

ZN: Mint egy szobrot?

Scott: Igen, valóban olyan, mint egy szobor.

ZN: Nagyon hasonló folyamat.

Scott: Igen, a szobrászat megfelelő metafora. A történet pedig egy kőtömb, amit körbe kell faragni.

scu04

ZN: Mikor dőlt el, hogy ilyen fontos eleme lesz a történetnek a szobrászművészet?

Scott: Már az első ötlet is a formázás, szobrászkodás erejéről szólt, s nem a grafikáról, festészetről vagy bármi másról. Ettől nem tántorított el semmi.

Amikor készen lett a könyv, az emberek elkezdtek kérdezősködni ilyesfajta interjúkban, mint itt veletek. Akkor kezdtem ezen gondolkodni. De máig nincs kielégítő válaszom.

ZN: Folytattál valamiféle tanulmányokat a szobrászattal kapcsolatban, vagy egyszerűen csak otthon vagy a művészetben?

Scott: Sokféle szobrász munkáját ismerem, múzeumokba járok, ha tehetem. De nem mondanám magam a modern művészet szakértőjének, ahogy a főhősöm sem az. Kívülről látjuk a művészvilágot, ahogy az ő karaktere is kívülálló. Igyekszik bejutni, de képtelen rá. Így ő is csak egy kis részletét látja, valahonnan kívülről.

Egyébként élvezem a szobrászatot és a modern művészet más megnyilvánulási formáit is.

Előtanulmányokat is végeztem valamelyest, hogy eligazodjak ebben a világban. Sokat jártam New York-ban, beszélgettem alkotókkal, olyanokkal is, akiknek már volt némi sikere a művészvilágban. Galériákba jártam Chelsea-ben. De nem szeretnék a modern művészet szakértőjének képében tetszelegni.

ZN: Lenne néhány kérdésünk a történettel kapcsolatban. Amikor nagyjából a történet közepén jártam, visszaemlékeztem erre az oldalra, s megkísértett, hogy lehet, hogy erre fele megy majd a történet. Nem gondoltál arra, hogy a végén kiderül, hogy az egész küzdelem csak egy álom volt? Aztán visszatérni a B-tervre…

Scott: Még a tervezés elején valóban végigfutott az agyamon.

Mi lenne, ha csak egy gondolat lenne az a főszereplő fejében, ami a cselekmény nagy részén végigfut. Mert tudjuk, nincs minden rendben David-del. Időnként mintha hallucinációi lennének. A cselekmény fő iránya lehetne egy képzelgés…

A történet elején felvillan egy hétköznapi élet lehetősége, ami többször is visszaköszön a cselekmény egyes pontjain. Igen, itt ezen az oldalon:

scu05

Mi is a B-terv? A hétköznapi élet, amit a legtöbbünk választana. S talán nem is bánnánk meg. De ha dönteni kell — e mellett vagy egy rövid, de rendkívüli élet mellett –, David az utóbbit választja. Mert nem tudja elhelyezni magát a hétköznapi életben.

ZN: Ez nagyon szépen ki volt dolgozva.

Scott: Köszönöm.

ZN: Aztán itt az angyal-jelenet. Komolyan azt gondoltam, ez a történet része, a lány egy igazi angyal!

9781596435735.IN04 9781596435735.IN05

scu06 scun07

Scott: Nos, itt az volt az ötlet, hogy egymás mellé teszek két természetfeletti eseményt — az alkut a Halállal és a találkozást az Angyallal –, majd az egyikről kiderül, hogy mégsem természetfeletti.

Két hihetetlen dolog, de az egyik hazugság. S mivel az egyik egy átverés, a másikat sem tudod egészen komolyan venni.

A természetfeletti jelenléte csak erre az egy dologra koncentrálódik. A könyvemben nem kap nagy jelentőséget a természetfeletti, vagy valamiféle mágikus világ. S ebben az egy természeten túli elemben is olyan valósnak láttatom a világot, mint amilyen valóságosnak én élem meg. Ez a Halállal való beszélgetés.

A halál különleges szerepet kap a könyvemben. A halál igazi. A halál az olyan vallástalan embernek, mint én, nem egy mítosz, nem egy legenda, nem egy természetfeletti létezés. A halál egy tény az életünkben. Így tény lesz a cselekményben is.

ZN: Beszéljünk a következő jelenetről, ami eléggé megragadott! Hogy tetted ilyen természetessé, ilyen tapinthatóvá?

Scott: Az egyik kedvenc jelenetem a könyvben. Nézzük is meg!

scu10

scu11

David az az ember, aki megszakítja a kapcsolatát az emberiséggel. S közben az emberek is elszakadnak tőle. Mintha elriasztaná a körülötte levőket.

S most itt azt látod, hogy ugyanez az ember közeledik valakihez. Azt akartam, hogy eljusson az olvasóhoz ennek az üzenete a képregény nyelvén. Vajon milyen ereje van a pillanatnak, ha megérintheted valakinek az arcát?

Közben a technika: A szemünk követi azt, ami változik. Nagyon-nagyon kicsi változások, s mégis úgy érzed, egy erőteljes, érzelmileg felzaklató jelenet. A nő egyenesen a kamerába tekint, lecsukja a szemét, a két kéz pedig megérinti, majd újra és újra egy kicsit elmozdul. Újra és újra, kicsit továbbmozdul.

Nem az autós üldözések és a robbanások világa ez. Egy egyszerű történés. Amikor egy emberi lény megérint egy másik embert. Semmi különös, és mégis delejes. Ezt szerettem volna megmutatni az olvasómnak.

ZN: Menjünk tovább! Nézzük meg ezt a pár képkockát. David, a Halállal való alkujában egy hihetetlen képességet kap — puszta kézzel képes formálni a tárgyakat. Itt is formálódik valami, de a föld alatt. 

Scott: Ez az egyik jelenet, amit később, talán utoljára adtam a történethez. Egyre fontosabbá vált, miközben dolgoztam a könyvön. Azt hiszem, ez az egyik dolog, amit megszerettem David szobrászatában: amit a Central Park földjében alakít, de mi nem látunk belőle semmit sem. Komor hangulatú, mint egy temetés. Visszahozza a láthatatlan, mégis fontos dolgok jelentőségét.

scu12

scu13

Sokféleképpen beszélhetünk a könyvről. Az egyik olvasat: Történet egy művészről, akinek nem látod igazán a művészetét, amin ő megszállottan dolgozik. Ki nem mondani valamit vagy nem mutatni — egy módszer, mellyel lehetővé teszed a befogadónak, hogy magából előhozzon valamit. A képregény a nem látható dolgok művészete. Két képkocka között, a lapok között történik valami bennünk, a képzeletünkben.

Sejtetni, mit rejt a mélység, ami a fű alatt, a lány keze alatt van. Tudni, hogy létrejött valami — nos ettől én megborzongok.

Sok figyelemre méltó művész titka ez. Sokan járták ugyanezt az utat a mulandóság érzésével. Olyan fickók, mint Smithson, aki a Spirálmóló c. tájszobrot készítette, amit később elöntött a víz, most is a Nagy Sós Tó felszíne alatt van. Vagy Joseph Cornell, akinek a dobozaiban vannak nem látható részletek. Számomra ezek meghitt, ugyanakkor kísérteties dolgok.

Egy mérnök fia vagyok. Ismerem a műszaki gondolkodást. Logikusan levezetni, megmagyarázni mindent. Ezen a területen nincsenek titkok.

A szerkesztőm azt mondta, és mélységesen igaza van, hogy mindig kell lenni valami titokzatosnak, rejtettnek, ami a történet olvasójában megpendít húrokat, amit talán sohasem értünk meg teljesen.

Hát ezek az én kedvenc pillanataim.

ZN: Ez a jelenet nekem azt jelentette, hogy a szerelmük valami hatalmas erejű dologgá válik, ami megrengeti a földet. Jól értelmezem?

Scott: Ó, ez tetszik! Igen, ott lüktet, vibrál a kapcsolatuk. S ahogy megerősödnek — amint a régi görögök hitték –, szembeszállnak az istenekkel, szembe a sorssal.

Escultor_Entrevista_03

Ez a szép a szimbólumokban: Van fizikai kiterjedésük, formájuk. Mégis valami rezonanciát keltenek benned, melyek kapcsolódnak más érzésekhez. No ez az, amikor nem tudod megjósolni, mit vált ki az olvasóból a műved.

ZN: Amikor ezeket az oldalakat olvastam, megvallom őszintén, bezártam a könyvedet. Két napra félretettem, úgy megterhelt. Milyen érzés volt írni, rajzolni ezeket a jeleneteket?

Scott: Olyan, mint neked. Bármilyen furcsa, én is egy olvasó vagyok. Olvasom a saját könyvemet, miközben írom. S minden érzelem, amit kivált, ugyanúgy hat rám, ahogy rád is.

Becsukni a könyvet, nem továbbmenni! Megállíthatod a DVD-t, de az nem ugyanaz. Itt a történet rád vár, hogy tovább fusson. Te vagy az egyetlen, aki meg tudod eleveníteni. Olvasóként képes vagy megállítani az időt.

A történet utolsó harminc oldalán valami hasonlót érzel: lelassul az idő, s egyre-egyre lassabb lesz. Azt akartam, hogy az olvasó megállítsa az időt.

Birtokba venni az időt — ez az, amit a képregény kínál…  Sok ember gyorsan olvas. Két-három óra, s mint a rohanó folyó, már túl is van egy könyvön. Tudsz-e teremteni olyan pillanatot, amikor lelassul az idő, s legszívesebben megállítanád?

ZN: Technikailag hogyan lehet ezt megvalósítani?

Scott: A képregényben a tér egyenlővé válik az idővel. Ahogy mozogsz a képkockák között, érzed az időt. Egy hosszabb panel lelassítja, visszafogja a ritmusát. A hosszú képkockák mélyen lüktetnek, mint a szívdobogás.

Meglátsz egy fél oldalas panelt? Dam… dam… dam… Ha ugyanezen a helyen négy panel van: pam-pam-pam-pam. Öt panel egymás mellett: tamtamtamtamtam. Ez érthető, ugye? Így lesz ritmusa a térnek, ezért mondom, hogy a tér idővé válik a képregényben. Kisebb tér, begyorsul az idő, nagyobb tér, lelassul.

Ez volt az, amit megtanultam Art Spiegelmann-tól. 1992 volt szerencsém részt venni néhány óráján.

ZN: Művészileg mi volt a legnehezebb a képregény megrajzolásában?

Scott: A történet legvége. Összetettségében, mélységében. Nagyon súlyos jelenetek. Nem csak nehéz megrajzolni, de amikor összeállt Photoshop-ban, olyan nagy fájl lett belőle, amit vagy húsz percig mentett a gép. Vagy rajzolom, vagy mentem, de mi lesz, ha jön egy áramszünet? Óriási állományok.

ZN: S mit szerettél leginkább rajzolni?

Scott: Hát ezt most végig kell gondolnom! Azt hiszem azt a jelenetet, amikor David, a főhős összeomlik a metróállomáson. Megrajzoltam, ahogy rámered a kezeire, a háttérben a rohanó metrószerelvény, amit nagy, durva ecsetvonásokkal lehet festeni, aztán “hallod” a metró hangját a képen, ahogy a valóságban.

scu14

A legérdekesebb kihívás a képregényben, hogy csak a látás segítségével tudod elmondani, amit egyébként öt érzékszervvel tapasztalnál. Jó volt érezni, hogy képes vagyok kifejezni, mintha sztereóban hallanám az egészet.

ZN: Milyen eszközöket használtál a rajzolás során?

Scott: Úgy érted, fizikailag?

ZN: Aha!

Scott: Ó, ez nagyon egyszerű. A Photoshop ecsetjeit! Mindent a saját kezemmel rajzoltam, de digitálisan. Egy Cintiq táblamonitoron dolgoztam.

Photoshop-ban elkészítettem a magam ecsettárát. Aztán rajz közben egy csomó rétegen dolgoztam. Minden képkocka mintha egy ablakszem lenne, ahol nem gond, hogy túlfutsz egy kicsit a kereten, mert a legfelső, paneleket kialakító keret lefedi azokat.

ZN: Mennyire látod mestermunkának azt, amit alkottál?

Scott: Na ne! Hát ezt semmiképpen sem nekem kell minősítenem! Meghagyom másoknak!

A magam részéről nagyon szeretem, szeretem és büszke vagyok rá. De művész nem minősítheti a saját alkotását, az másnak a dolga!

scu15

ZN: Nyilvánvaló, hogy nagyon fontos elméleti könyveket írtál a képregényről. A fejedben volt mindez, amikor A szobrásszal foglalkoztál??

Scott: Amikor a történeten legelőször dolgoztam, igyekeztem félretenni az elméletet. Csak a cselekményre koncentráltam.

A teóriákat akkor vettem elő, amikor eljött a formálás, szerkesztés ideje. Így könnyebb volt megtalálni, mi az, ami működik, és az, ami nem. Akkor szükség volt az elméletre, a technikára. Fontos volt néha elemeznem.

De nem lehet a teóriák alapján alkotni. Ha megakadsz, analizálnod kell, kombinálni a lehetőségekkel. De azután nyomás újra alkotni!

A képregény olvasása hasonló. Hagyd, hogy hasson rád, és ne a technikákon gondolkozz!

ZN: Lehet, hogy már a következő terveden agyalsz?

Scott: Hogy találtad ki? Már két könyv ötlete is körvonalazódik. Az első a vizuális kommunikációról és ennek oktatásáról szól. Nem csak a képregényről, hanem arról, hogyan tanulunk meg látni. Az utak és alapelvek, amelyek ezt segítik. Lesz szó az infógrafikáról, adatok vizualizációjáról, diagramokról és grafikonokról, prezentációról, arcjátékról és testbeszédről, s az ezek mögött megbújó, mindegyikre érvényes alapelvekről. Erről szól a majd a következő könyv. A másodikról annyit, hogy nem egy kitalált történet lesz.

neil_scott

1991. Neil Gaiman és Scott McCloud.

ZN: Utolsó kérdésem Ivy-hez, a feleségedhez szól. Milyen volt, amikor elolvastad a könyvet?

Ivy McCloud-Ratafia: Hát én nagyon sokszor olvastam, miközben Scott keze alatt formálódott. Így elég nehéz azt mondanom, hogy “amikor elolvastam”.

Scott: No, hát tényleg nem volt egy ilyen befejező pillanat, mert sokszor befejeztem, aztán megint befejeztem…

ivyme

Scott és Ivy valaha...

3774500890_5c61aa9a30_b

...és most.

Ivy: Hogy megértsd: Scott már mesélt erről a történetről, még mielőtt összeházasodtunk. Most volt a 27. házassági évfordulónk. Elég régóta együtt élek ezzel a történettel. Amikor végre befejeződött, már milliószor elolvastam: az első vázlatot, a második vázlatot, s lassan összefolyt minden, már nehéz volt követni, milyen változások vannak a cselekményben. De a végén észrevehető volt, hogy Scott megváltoztatott néhány dolgot, ami egyébként nem állt össze korábban és zavart a történetben. Nagyon szeretem ezt a könyvet, és persze büszke vagyok rá.

ZN: Mit gondolsz a történetről? Nyilvánvalóan egy szerelmeslevél, neked címezve…

Ivy: Persze. Szeretem Meg alakját, és hogy Scott így lát engem, nagy örömmel tölt el. Tény, hogy a barátaink, amikor elolvasták, azt mondták: Istenem, ő annyira Ivy!

Scott: De idegenek is! Együtt járunk most a képregénnyel kapcsolatos beszélgetésekre, találkozókra. Valaki egyszer csak azt mondja a feleségemnek: Te tisztára olyan vagy, mint Meg!

15837806424_ae80cbb9fb_o

Meg vagy Ivy?

Ivy: Igen, bár van néhány “kisebb” különbség közte és köztem. Például a tériszonyom. És én alacsonyabb vagyok, ami azért egy kicsit zavar.

Scott: Ő egy fejjel kisebb, mint én. A képregényben én ezt fél fejre redukáltam. De nem vagyok elég jó művész ahhoz, hogy figyeljek erre a kis különbségre a közeli beszélgetésekben. Ivy ekkor belekotyog, hogy “de a kamerát hátrébb kéne tenni, hogy látszanak mindketten!”.

Ivy: Oké, ez igenis zavar engem!

Scott: Jó, jó, igazad van!  Egy nap talán én is összemegyek, és nem lesz gond a közös fényképezkedés!

Ivy: Én háromnegyed hüvelykkel magasabb vagyok, mint az átlagos kicsinek mondható ember Amerikában! De attól még kicsi vagyok! Oké, komolyra fordítva a szót a hasonlóságokról: Meg ugyanazokban a színdarabokban játszik, mint amikben én játszottam fiatal koromban. Az Antigonéban, például.

ZN: Nagyon hálásak vagyunk ezért a beszélgetésért, köszönjük nektek!

Scott: Köszi, és jól esett nekünk is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.