Schauermann Tamás pécsi grafikus. Nem kiemelkedő rajztehetségként az iparművészeti egyetemről, hanem a katedráról illetve számítógépe mellől került a grafikai tervezés, kiadványszerkesztés, a nyomda világába.

Hány évet dolgoztál tanárként? Milyennek látod a középiskolában az informatika hangsúlyait, hol van a helye a számítógépes grafikának?

Informatikatanár nyolc évig voltam. Az utóbbi hét évben grafikusként tevékenykedem. Annak idején, amikor tanítottam, az operációs rendszer, az irodai programcsomagok moduljai voltak a fókuszban. Emellett programoztunk Pascal környezetben, de leginkább Logo-val.

Más programokat is használtatok?

Mindig is próbáltam a diákok látókörét szélesíteni: programokkal, melyekkel kreativitásukat igyekeztem fejleszteni. A tanév során minden évfolyamban néhány órát töltöttünk a Photoshop, az Illustrator, és egy 3D rajzprogram megismerésével.

Minden évben tartottunk egy történelmi tábort iskolánk pedagógiai programja szerint. Ez egyfajta tantárgyi integrációra adott alkalmat. Évente egy-egy korszakot dolgoztunk fel. Saját területükön a kollégák projekteket találtak ki. Igyekeztem az informatikában olyan témákkal előállni, ahol a számítógép felhasználásának ritkábban előtérbe kerülő területeivel ismerkedhettek meg.

  

A fotózás története volt az egyik témám. Tudjuk, hogy a panorámarajzolás technikájából nőtt ki a fényképezés. Körbeállítottam a csoportokat és egy fazekaskorongon megforgattunk egy fényképezőgépet – lefényképezve őket. Átvonultunk az elsötétített informatikaterembe. Photoshop-pal összeraktuk az egymást követő képeket, összemosva az így keletkezett rétegeket.

Egy másik évben a könyvnyomtatás korával foglalkoztunk. Készítettem egy nagy tablót, melyre a különböző betűtípusok jellegzetességeit vittem fel. Időrendben bemutatva a jellegzetességeket, pl. a talpak, tengelyek változásait. A projekt végén mindenkinek választania kellett egy betűt, melyet megrajzolt nagyban, egy A4-es lapon. Igyekeztem közelebb hozni hozzájuk a képfeldolgozást, grafikát, tipográfiát.

Az informatikán belül a grafika volt a kedvenced, és ezt próbáltad átadni a gyerekeknek?

Nem mondanám, hogy a grafika lett volna a szívem csücske. Azt akartam elérni, hogy lássák, a számítógép csak egy eszköz. A szövegszerkesztő alkalmas arra, hogy egy Romhányi-verset nagyon szépen megformázzunk. Amikor szöveget alakítunk, nem az a lényeg, hogy az összes funkciót kipróbáljuk, hanem, hogy olyan külsőt adjunk a versnek, ahol a forma alkalmazkodik a tartalomhoz.

Azt látom, hogy a grafika mindig valamilyen téma „szolgálóleánya” az informatikán belül: néha a dokumentumszerkesztéshez, máskor a prezentációhoz, manapság a webszerkesztéshez társítjuk.

Én is úgy kezeltem a grafikai szoftvereket, mint a kiadványszerkesztő program kiszolgálóit, melyekben előállítjuk azokat a grafikus elemeket, melyekből építkezünk. Nem rajztanárként nyúltam a számítógéphez, az kétségtelen.

Sokszor tapasztalom, hogy rajzolás helyett alibit keresünk a gépen, hogy bemutassuk a szoftver egyes funkcióit. Mint például a radírt vagy színfelszedő eszközt. De lehet ezt fordítva is! Keressük meg, hogy a diák mit akar alkotni, s ahhoz mutassunk neki eszközöket!

Elkezdtem például a rajztanárokat digitális grafikára tanítani. Órákat adtam nekik Photoshop-ból. Nem voltak igazán motiváltak egész addig, amíg egyszer rengeteg gyermekrajzot kellett feldolgozniuk az iskola kiadványaiban. Ekkor gyorsabban tanultak, mert látták értelmét a mindennapi munkájuk során.

Ez azt jelenti, hogy a rajzos kollégáid az egyetemen nem tanultak számítógépes grafikát?

Ketten közülük elvégezték a média és kommunikáció szakot. Alkottak is számítógéppel néhány projekt erejéig, mert le kellett adniuk. Jó párszor összejöttünk, segítettem nekik. Végig nagyon küzdöttek a szoftverrel, de nem vált számukra munkaeszközzé. Nem is használták később sem önálló alkotásra. Hagyományos művészettörténetet és médiaelméletet oktattak, de a gyerekekkel nem alkottak óráikon.

Egy korábbi beszélgetésünkben említetted, hogy huszonhét év kihagyás után elkezdtél rajzolni. Mi indított erre?

Zenei általános iskolába jártam. A rajzóráink teljesen átlagosak voltak: Sok gyerek egy teremben. Volt egy-két rajzzseni köztünk, meg egy csomó középszerű senki, mint én is, akik nem igazán értettük, miért kell vacakolni ezekkel a feladatokkal. Egyszer, mikor hatodikos-hetedikes lehettem otthon maradtam, mert beteg voltam. Elővettem a félfamentes rajzlapomat – tele faszálkákkal –, és kemény ceruzával megpróbáltam lerajzolni az egyik otthoni kristályvázát. Volt rajta ezerféle csiszolás, csillám, az alakja egy hajót formázott.

Dolgoztam rajta vagy három órát. Az eredmény ormótlan, formátlan lett. Nem tudtam, mi a baja. Megérkeztek a szüleim és elnéző mosollyal gratuláltak a „művemhez”. Akkor tudtam, ez az a dolog, amivel nem érdemes tovább foglalkoznom… Aztán az egyetemen pszichológia órán egymásnak karikatúrákat küldözgettünk az előadóról unalmunkban.

Informatikán viszont az AutoCAD tervezőprogramot tanultuk. Iszonyatosan tetszett. A pontossága fogott meg. Térbeli modelleket készítettünk, forgattunk, nézeteket váltottunk. Olyan volt, amilyen a valóság. Igényem volt arra, hogy amit rajzolok, olyan legyen, mint a valóság.

Rajzoltunk még CorelDraw vektorgrafikus programmal. Abban nagyon megfogott, ahogy a Bézier görbékkel lehetett operálni.

Milyen út vezetett a grafikus pálya felé?

Emlékszem, általános iskolában már iszonyatosan rondán írtam. Ez középiskolában kezdett igazán frusztrálni. Nekiláttam édesapám töltőtollával nyomtatott betűkkel írni. Egészen olvasható lett tőle az írásom. Élveztem ahogy formálom a betűket.

A főiskola második éve után kimentem Angliába. Találtam egy kiadványt a kalligráfiáról. Az egész évemet azzal töltöttem, hogy kalligráfiával kapcsolatos könyveket olvastam. Persze nem csak az elméletet tanulmányoztam, folyamatosan rajzoltam betűket. Logókat, iniciálékat, ex libris-eket terveztem.

Hazajövet jó néhány könyvet beszereztem a betűk történetéről. Elvégeztem a főiskolát, s elkezdtem tanítani egy általános iskolában. Elém került az első tördelő szoftver, az Aldus Pagemaker. Teljesen lenyűgözött a működése. Gyönyörű volt a rajzolata a betűknek, állítható volt a távolság köztük. Nagyítani, forgatni tudtam a karaktereket. Elkezdtem vele kísérletezgetni. Érdekelt, mitől szép egy könyv.

Aztán az iskola mellett tördelni kezdtem. Újra tanultam a CorelDraw-t. A program az első komolyabb megrendelésnél cserbenhagyott. Háromnapi munkám veszett el. Akkor beruháztam az Adobe szoftvercsomagjába.

Min tudtad lemérni a látásmódod fejlődését?

2001-ben vásároltam egy digitális fényképezőgépet. A fotózáson keresztül tanultam meg komponálni, egyensúlyt keresni. Képkivágás, kontraszt, színek, arányok. Egy látásmódot sajátítottam el a képek feldolgozása során.

Elkezdtem a teret látni. Úgy helyezkedni, hogy a dolgok olyan szögben látsszanak ahogy én szeretném. Nem én rajzoltam őket, de én határoztam meg, milyen helyet foglaljanak el a „vásznon”. Úgy gondolom, ez volt a legnagyobb hatással a vizuális fejlődésemre.

Nagy előrelépés volt számomra, amikor nekiláttam gyermekrajzokkal foglalkozni. Rajztanáraink az iskolaújsághoz készítettek válogatásokat. Megtanultam látni a gyermekek rajzaiban a gondolatot.

Nem olyan régen fogtam bele újra a rajzolásba. Barnabás fiammal egy diótörőt vetettünk a papírra. Meglepődtem, mennyire jól sikerült.

A barátainknál a színezős korszakukban vannak a gyerekek. A családok összejöttek, mindenki színezett, én meg untam az egészet. Csak úgy elütni az időt, lerajzoltam Mónikát, a feleségemet. Néztek a többiek, én is meglepődtem.

Mintegy mellékhatásként az évek alatt kialakult bennem, hogy a térbeli dolgokat elkezdtem síkban látni. Függetleníteni tudom a színárnyalatokat a képen attól, amit jelentenek. Amikor a zöldre vetül egy reflex piros, ott valami koszos zöld árnyalat mutatkozik. Ha azt a foltot koszos zöldnek látod, nem csak zöldnek, ahogy az agy láttatni akarja, akkor képes leszel reprodukálni a színt a papíron.

Egy másik példán keresztül: Akkor tudsz valakit lerajzolni, amikor látod az arányokat az arcán. Olyan érzés, mintha egy vetítővásznon méricskélnél. Már nem csak az arcot látod. Tisztában leszel azzal, hogy a rajzodon hol tévesztettél arányt. A lapra rá tudod képzelni a megfigyelt tárgyat. Már csak „körbe kell rajzolni”. Térben látod a tárgyat, de a síkban jeleníted meg, a rövidülésével, görbületével, hogyan távolodik és közeledik a kontúrja. Nagyon érdekes élmény, ahogy megélem. Erre soha, senki nem tanított. A fényképezés vezetett rá. Megtanultam egy szemmel nézni, síkban látni a teret.

Ha lett volna egy olyan rajztanárod, aki rávezet, segít meglátni, megérteni ezeket az összefüggéseket, akkor hamarabb elsajátítod ezt a szemléletet?

A rajztanár kollégáim munkájában most látom, milyen jó érzékkel foglalkoznak a gyermekekkel. Jóformán nincs tehetségtelen gyermek. Van persze, akinek nem ez a nyelve, nem hozza lázba, hogy elé kerül egy rajzlap. Jobban érzi magát például a zenében, esetleg más területen. Nekem a vizualitás volt a nyelvem. Nem volt jó kézügyességem. Nem voltam rajztehetség. Viszont nagyon élveztem volna, ha valaki akkor tud nekem egy megfelelő szemléletet adni. Az igazsághoz hozzá tartozik azért, hogy az akkori rajzórai körülmények sokkal szűkebbek voltak, mint amik most a Szent Mórban rendelkezésre állnak.

Ugyanakkor nagyon jó matektanáraim voltak. Rendkívül jól tanították a geometriát. Főiskolán élveztem az ábrázoló geometriát, volt egy fejlett térlátásom. Értettem, élveztem is nagyon. Azt a részét viszont soha nem tanította meg senki, hogyan fejezzem ki mindezt rajzban.

Úgy gondolom, hogy nem azért jó foglalkozni a gyerekekkel a vizuális fejlesztés terén, mert mindenki született festő vagy grafikus. Nem azért kell csak foglalkozni velük, mert azt látod, hogy kiemelkedően tehetségesek. Én sem voltam az. Ennek ellenére, nagyon sajnálom, hogy nem tanultam meg akkor, hogyan élvezzem a rajzolást.